Történelmi nyomozás egy rejtélyes betegség után – Orvos-detektív az AIDS nyomában (1. rész)

 Történetünk nagyjából 1921 környékén kezdődik valahol a kameruni Sanaga folyó és a Kongó folyónak az egykori belga-kongói szakasza között. Szereplői között találunk csimpánzokat és más majmokat, vadászokat és mészárosokat, fecskendőket és vérplazma-kereskedőket, valamint ördögi gyarmatosító törvényhozókat és a legjobb szándékú, finom európai orvosokat. Főszereplője egy vírus, amely – minden valószínűség ellenére – úgy tűnik, hogy egy, a közép-afrikai esőerdőben élő emberszabású adománya volt egy haiti hivatalnok számára, aki Zaire-ból tért haza. Ezután feltűnik néhány tucat férfi között bizonyos kaliforniai melegbárokban, szinte észrevétlenül. Majd hatvan év múlva elkezdődik főszereplőnk nagy utazása.

A vírusrégész

Az AIDS-ről szóló legtöbb munka 1981-ben kezdődik, amikor hirtelen amerikai meleg férfiak haltak meg egy különös tüdőgyulladás következtében. A közelmúltban megjelent The Origins of AIDS (Az AIDS eredete) című, Jacques Pépin, a kanadai Sherbrooke Egyetem infektológiai szakértője által írott könyv azonban ennél távolabbra tekint.
Pépin átrostálta a betegségről megjelent tanulmányok tömegét, hozzátette saját epidemiológiai tudását és egy afrikai kórházban szerzett tapasztalatait, valamint idős afrikaiak vérével folytatott vizsgálatait, majd évekig kutakodott az egykori európai gyarmatosítók feljegyzései között a levéltárakban. Mindezt azért, hogy feltérképezze a vírus legvalószínűbb útját azokban az években, amikor még szinte semmi nyomot sem hagyott maga után.
1900-tól lassacskán haladva a kutató felfejti, hogyan vezetett a belga és francia gyarmatpolitika a minden képzeletet felülmúlóan kellemetlen eseményhez: egy törékeny, a csimpánzok kis csoportját megfertőző vírusnak jó pár vadász vérébe jutásához, akiknek egyike eljuttatta azt számos csomópontba – betegségmegelőző mozgalmakhoz, vöröslámpás negyedekbe, egy haiti vérellátó központba és a melegturizmus berkeibe. Ezen csomópontok nélkül a vírus nem lett volna az, ami: ijesztő vándor a 62 millió élő és már elhunyt áldozatból rakott halom tetején.

Sajátos nyomozás, meglepő tények

A nyolcvanas évek közepén Pépin fiatal orvosként Niokiban – amely egykor Belga-Kongóhoz, majd később Zaire-hoz, manapság pedig a Kongói Demokratikus Köztársasághoz tartozik – küzdött az álomkórjárvány ellen. Ekkor az AIDS ismeretlen volt Afrikában, de a kutatóorvos munkája olyan nyomokkal szolgált, amelyek később sok segítséget jelentettek a nyomozásban. Ahogy könyvében írja, visszatekintve tudtán kívül talán megfertőzhette néhány betegét. Ideális körülmények között ugyanis a Niokiban használt üvegfecskendőket a kórház autoklávjában (nagy nyomású gőzzel működtetett sterilizáló készülék) csírátlanították. A sűrű áramkimaradások miatt azonban a nővérek gyakorta kénytelenek voltak egyszerűen kifőzni azokat.
“És én bizony nem sok figyelmet fordítottam arra, hogy mennyi ideig forralják az eszközöket” – mondta The New York Timesnak.
Később Bissau-Guineában kutatta a nehezebben átadható, enyhébb betegséget okozó HIV-2 vírust, amelynek fertőzöttjei akár évtizedeken át élhetnek. Megfigyelte, hogy ebben főképpen idősebb személyek betegszenek meg, így arra következtetett, hogy a vírusnak e formája kihalófélben van.
Elmélete szerint ha a fiatalok közötti szexuális úton történő fertőzés nem állt a vírus rendelkezésére, akkor korábban kellett találjon más lehetőségeket. Ezt bizonyítja széles körű elterjedtsége az idősebb korosztályban. A kutató a gyarmatosítók orvosainak a szifilisz, a frambőzia, a lepra, a tbc és más betegségek ellen a hatvanas években bekövetkezett függetlenedésig folytatott hadjáratait gyanúsította.
2005-ben Pépin terepkutatásba kezdett: 55 évesnél idősebb afrikaiak vérét elemezte, és kimutatta, hogy azok, akiket fiatal korukban gyakran injekcióztak vagy rituális körülmetélésen estek át – amelynek során a kisfiúkat sokszor ugyanazzal az eszközzel vágták meg -, nem ritkán hordoznak hepatitisz C és HTLV (egy, a HIV-hez hasonlóan a csimpánzokból származó, de veszélytelen vírus) elleni antitesteket. Ez a bizonyíték arra, hogy a vírusok terjesztéséért a vér és a fecskendők a felelősek. Afrikai és afrikaiakat kezelő európai kórházakból származó vér- és szövetminták – közülük egyesek az 50-es évekből származnak – megrajzolják az AIDS típusainak meglepően komplex térképét.

AIDS – a félelem négy betűje

Az AIDS a csimpánzok egyik, természetes körülmények között kizárólag a Sanaga és Kongó folyók között honos alfajából (Pan troglodytes troglodytes) származik. Keveréke a kisebb, a csimpánzok számára zsákmányállatul szolgáló majmokat – mangábékat és más cerkófféléket – fertőző vírusoknak.
A párizsi, marseilles-i, brüsszeli, lisszaboni és londoni gyarmati levéltárakban Pépin egészen 1909-ig visszamenően tanulmányozott kórházi feljegyzéseket, amelyek afrikai prostituáltak nemibetegség-vizsgálatait rögzítették. A prostitúcióról, poligámiáról szóló újságcikkek tengerén rágta át magát.
A következőket szűrte le a vírus vándorlásáról: a természetben az érintett csimpánzpopulációnak mindössze hat százaléka fertőződik meg; egy-egy csoportban minden nőstény számos hímmel párosodik, de a csoporton kívüli hímekkel való párosodás igen ritka, így a legtöbb kolónia egészséges, míg néhány erősen fertőzött.
A HIV-1 vírus négy genetikai típusa (M, N, O és P) azt mutatja, hogy a csimpánzról emberre történő “ugrás” legalább négy alkalommal következett be. Ám az M típus okozza az emberi fertőzések több mint 99 százalékát. Vajon miért ez az egy terjedt el?
Molekuláris időmeghatározás szerint az M vírus valamikor 1921-ben került kapcsolatba az emberrel. A csimpánzok túlságosan nagyok és fürgék ahhoz, hogy lőfegyverek nélkül vadászni lehetne rájuk. Ez pedig a 20. századig majdnem teljes mértékben a fehérek privilégiuma volt. (folyt.)

Forrás:MTI

Grafika: MTI