Egykoron ezen fű is a vitathatatlan gyógynövények közé tartozott, a vizelethajtó, a reumás panaszok, a cukorbetegség, a vesebántalmak, a magas vérnyomás és a légzőszervi megbetegedések ellenszereként tisztelték. Az idő múlásával és az allergiások számának erőteljes növekedésével ezt a növényt is elérte a végzete, mert a kora nyári időszakban az erősen allergén csalánfélék családjába tartozik.

Élőhelyét tekintve az észak-európai hideg területek kivételével mindenhol előfordul, Magyarországon is őshonos, főként a dunántúli gyomtársulásokban találkozhatunk vele. Kedveli a köves, sziklás helyeket, romokat és az üde gyomtársulásokat, de a szurdok erdőkben is előfordul.

Szára egyenes, egyszerű a fél méteres magasságot is eléri, levelei lándzsa alakúak, hosszan kihegyezettek, ép szélűek, lágyak nagyjából 10 centiméter hosszúak. Virágai egylakiak, aprók, örvösen bogernyőkben csoportosulnak, júniustól az ősz kezdetéig nyílnak.

Az orvosi falfűnek (Parietaria officinalis) sós, salétromos íze van, ezért vízhajtás esetén indítóteaként alkalmazták, a frissen szedett növény leveleinek kipréselt nedűjét használták, vagy teaként alkalmazva egy adaghoz kb. 4 gramm szárított falfüvet adtak és egynegyed óra áztatás után fogyasztották.
Cukorbetegség, magas vérnyomás és légzőszervi megbetegedések esetén inkább teakeverékek alkotó eleme volt.