Házi berkenye – A szerzetesekkel érkezett

Úgy tartják, hogy csak az tapasztalhatja meg a természet szépségét, aki képes elmerülni annak egyetlen pillanatában. Azonban a berkenye fa megtapasztalásához, felfedezéséhez nem elegendő egy pillanat, mert ennek a fának története van, olyan története, mely visszanyúlik egészen a görög- római botanikusok és történetírók elbeszéléseihez, leírásaihoz.

A házi berkenye (Sorbus domestica) eredetileg Anatóliából került Európába. Mint megannyi ma is kedvelt növényt, ezt is a görögök ültették elsőként a  kertjeikbe. Az első írásos emlék Teofrasztosztól, Arisztotelész egykori tanítványától származik. Historia plantarum című könyvében azt írja az akkoriban csak Oá-nak nevezett berkenyéről, hogy a vadon nőtt fákon sokkal ritkábban terem gyümölcs, mint a kertieken, és az erdőn szedett oá-gyümölcs savanyúbb, viszont illatosabb, mint a kertben nevelt. Teofrasztosztól tudjuk azt is, hogy már ebben az időben is legalább kétféle berkenyét különböztettek meg (ma ez kb. 50 fajta). Ez a megkülönböztetés nem elsősorban a kerti és  vadon termő fajtákra osztotta fel a berkenyét, hanem már a gyümölcs formájának alapján is gömbölyű és hosszúkás gyümölcsöt termő fajtákra. Teofrasztosz szerint a gömbölyű fajták illatosabbak és ízesebbek voltak hosszúkás társaiknál.

A rómaiak is szívesen fogyasztották a berkenyét s kertjeikben gyakran ültették. Egyik kiváló mezőgazdasági szerzőjük, Palladius így ír a berkenyéről 800 évvel az első görög botanikus után: „A berkenyefát áprilisban oltják, mégpedig vagy berkenyealanyra vagy birsre vagy galagonyára. Gyümölcsét jól zárt cserépedényben teszik el, melyet száraz, napos helyen a földbe ásnak. Fel is szokták szeletelni és a napon aszalni. Fogyasztás előtt ezeket a szeleteket megfőzik. Az egész berkenyét egyenként is szokták szárítani, ilyenkor száránál felfűzik  és száraz árnyékos helyre akasztják. Bort és ecetet is készítenek belőle.”

sorbus-domestica2A görögök és a rómaiak azonban nemcsak gyümölcsként és finom étkek alapanyagaként tisztelték a berkenyét, hanem gyógyszerként is komoly tiszteletnek örvendett. Főleg fiatalkori vérhas esetén, ahogy erről Martialis epigrammájában is olvashatunk: „Sorba sumus, molles nimium tendentia ventres:  aptius haec puero quam tibi poma dabis.” Ez szabad fordításban annyit tesz: A berkenye szerfelett megpuhítja a hasat (oldja a görcsöt), hasznosabb gyermeknek, mint felnőttnek.

A házi berkenye megjelenése Közép-Európában az első szerzeteseknek volt köszönhető, akik a kereszténység terjesztésével egyidőben hozták magukkal a magas fokú mediterrán kultúrát: erkölcsöket, földművelést és kertészetet. A szerzetesek által létrehozott kolostorkertek igazi kis szigetekké váltak a pogány barbárság tengerében.  Voltak ugyan berkenye fajok Közép-Európában – ilyen volt például a ma is honos Madárberkenye (Sorbus aucuparia), Lisztes berkenye (Sorbus aria), Törpeberkenye (Sorbus chamaemespilus) és a Barkócaberkenye (Sorbus torminalis)- de azok sokkal kisebbek és fanyarabb ízűek voltak, mint a szerzetesek által betelepített Házi berkenye (Sorbus domestica).

A házi berkenye nevéből arra következtethetünk, hogy ezek a szerzetesek minden bizonnyal szlávok voltak, mivel a Sorbus nemzetség fajainak szláv neve brekinja, breka. A szláv néveredetet látszik alátámasztani az is, hogy a régebbi magyar növényleírások uszkurucfa néven emlékeznek meg a berkenyéről, ami a szláv oskorus szóból ered. A szlávok a berkenyét elsősorban pálinkához használták fel.

Maga a Sorbus megnevezés egyébként már Plinius Naturalis Historiájában (23. könyv) is a kerti berkenyét jelölte, ami egyesek szerint az ízére utaló latin „sorb” (fanyar) szóból eredeztethető. Egy másik elképzelés szerint inkább a „sorbilis, sorbillo” (szürcsölgetem, felszürcsölhető) szavakból eredhet, utalva a berkenye termésének éretten kásás, sűrű levének fogyasztására. Körte formájú gyümölcseit Cato szerint tartósítva, Varro szerint szárítva fogyasztották, Vergilius arról is beszámolt, hogy az északi népek alkoholos itallá erjesztették, egyfajta berkenyebort készítettek belőle.

A „sötét” középkor botanikai ismereteire elsősorban az oklevelek és kódexek növénynevei vetnek némi fényt. Az oklevelek latin szövegeiben elszórtan fellelhetőek az akkori magyar növényneveink, elsősorban faneveket találhatunk bennük a helymeghatározás okán. Ilyen írásos emlék az 1055-ben kelt Tihanyi apátság alapítólevele is, amelyben az „adbrokinarea” helymeghatározás szerepel, ami egyértelműen a berkenyére utal, habár nem tudhatjuk, hogy a berkenye melyik fajáról is van szó.sorbus-domestica3

Az újjászületés koráig nem is nagyon emlegették itthon a házi berkenyét, mivel nemigen foglalkozott kertészettel a szerzeteseken kívül senki. Csak a reneszánsz korában lett „civiltudomány” a kertészetből is.  Ennek ellenére még sokáig a kolostorokban és püspöki palotákban találhatóak meg a legszebb kertek, talán ezért is a kertészeti témájú munkák írói többnyire a szerzetesek közül kerültek ki. Ilyen kertész író Lippay János jezsuita pap is, aki a Posoni kert című 1667-ben megjelent könyvében külön fejezetet szentelt ennek a fának. Így írt róla: „Berkenyefa, kit a deákok Sorbusnak hívnak, a gyümölcsit sorbiumnak; levelei igen hasonlók a kőrisfa leveleihez, a gyümölcse hosszúkás. Mikor még éretlen, csaknem olyan, mint az apró muskotálykörte: egyfelől sárga, másfelől piros, de akkor meg nem ehetni, mert igen fojtós, hanem mikor megérik, meglágyul és szürke leszen, mint a naspolya. Némelyek azt ítélik, hogy kétféle: egyik nőstény, melynek kerekded a gyümölcse, a másik hím, kinek hosszúkás, egy kevéssé savanyúcska. A hideg helyeken januáriusban, februáriusban, márciusban, a meleg helyeken októberben és novemberben ültetik a berkenyét, úgyhogy egész érett gyümölcsöt dugnak a földbe, akibül kinűnek a csemeték. Áprilisban vagy márciusnak végén oltják birsalma és galagonyfába, de ezen apróbb gyümölcse leszen. A berkenyét leszedhetni, minek előtte megérik és szalmában rakhatni: ott meglágyul s így ehetni. Az orvosságokban különben nem élnek vele, hanem a vérhas ellen, mikor a száraz berkenyét megfőzik s annak levét isszák, de ez alkalmatosabb a gyermekeknek, semmint az öreg embereknek. Hasonlóképen használ, ha az éretlenét leveleivel együtt megtörik és vízbe fűzik s feredűt csinálnak belűle. Bort is csinálnak az érett berkenyébűl, az éretlenbűl pedig ecetet, ha úgy haggyák a borban. A berkenyefa igen sűrű és merev fa, de hamar eltörik vagy elpattan, hanem igen szépen és simán meggyalulhatni. Verhenyeges fája van.”

A kertészet elterjedésével a berkenye is egyre népszerűbbé vált. Annak ellenére, hogy már lassan elindult az újabb gyümölcsforradalom és vasúthálózat kiépítésével elérhetővé váltak az örök tavasz honának friss gyümölcsei.

Folyt. köv.