A régiek sok néven emlegették ezt a borágófélék családjába tartozó, száraz, kőtörmelékes talajokon, utak mentén termő, szúrós, serteszőrökkel borított, kétéves növényt. Olyan nevekkel volt anno illetve, mint a terjőke, közönséges kígyószisz, alcubisi füve, kisökörnyelv, pirosító gyökér, töviskes atracél, mérges vadharapást gyógyító fű, ördögfarkú kóró (Echium vulgare).

Szára 1 méternél magasabbra is megnő, egyenes egyszerű, az egész növényt sötét, barna szemölcsök borítják, és azokból érdes serteszőrök állnak ki. Tőlevelei rózsában állnak, 15 – 25 cm hosszúak, ép szélűek. Az alsó szárlevelek nyelesek, 15 cm hosszúak, a felsők kisebbek, ülők.

A kunkorvirágzatok legfeljebb 50 cm hosszú, hengeres, sokvirágú álfürtökben nőnek a levélkék hónaljában. Az egyes virágok ferdén tölcséresek. A 4-5 halványzöld csészelevél a szárhoz hasonlóan, sűrűn szőrös, csak az aljuk nő össze. A kihegyezett cimpákon a hosszú serteszőrök között sűrű, rövid szőrzet is nő. A többé-kevésbé kétajkú párta legfeljebb 2 cm hosszú, csöve a csészénél rövidebb, szája ferde, világos-, pirosaskék, ritkán fehér. A pártacsőben nincsenek torokpikkelyek. Az öt sziromlevél egymással összenőtt. A bibeszál kétágú. Az ibolyakék porzószálak hajlottak. A felső állású magház két termőlevélből alakul ki.  Hasadó termése négy háromélű, ripacsos makkocska; a résztermések élei fogasak. Júniustól augusztusig virágzik, gyűjtése is ezen időszakban volt. A hajtásának felső, legfeljebb egy könyöknyi részét gyűjtötték. Szárítására a jól bemelegedő padlásokat használták, amelyben sűrűn kifeszített drótra aggatták.

A főzetét hajdanán hasmenés és bélhurut esetén javasolták fogyasztani, de voltak olyan vidékek is, ahol tejszaporító hatása miatt a dajkáknak levesbe főzték.