Már az 1900-as években sem tartozott a közismert gyógynövények közé, mégis több szempontból is nagyon komoly figyelmet érdemel és nem csak az elnevezése körüli bonyodalmak teszik érdekessé ezt a holoparazita növényt. A régi görög botanikai irodalomban bükkönyfojtó (orobanché) a neve, amit nyilvánvalóan olyan görögországi fajáról nevezték el, amely réti hüvelyeseken élősködik. Plinius sem ír róla többet a Naturalis Historia 18. könyvében. Komolyabb volt az érdeklődés a növény iránt az 1500-as években, a reneszánsz tudományos forradalmának köszönhetően, ekkor kapta új nevét is – gyertya (candela)- viaszszínű, egyenes száráról és ekkor jelent meg a magyar szakirodalomban is, elsőként Szikszai Fabricius Balázs református tanár szójegyzékében (Nomenclatura seu Dictionarium Latino-ungaricum.) Ugyancsak ezen szójegyzékben olvasató az isten nyila elnevezés, mely nagyon is illik rá, hiszen aki már látott Nagy szádort, az tudja, hogy a földbe fúródott nyílvesszőhöz hasonlatos, ahol a füzérvirágzat képviseli a nyíl tollát.
Komoly zavart tud okozni az ilyen leírás, mert ezek több más növényre is illenek és egykoron használatosak is voltak, ilyen növény az Ökörfarkkóró is, amit egyes német nyelvű vidékeken szintén isten nyilának és gyertyának neveztek. Ezért sem meglepő, hogy Tagyosi Csapó József orvos, botanikus 1775-ben megjelent „Új füves es virágos magyar kert” című könyvében a Nagy szádor nevei között felsorolja az ökörfarkfüvet is.
A népi babonákban is megjelenik a Nagy szádor, az Alpok pásztorai tehénfűnek és bikafűnek nevezték el. Tehénfű azért lett, mert azt tartották, hogy növeli a tejhozamot, bikafű pedig azért, mert a tehenek számára szerelmi ajzószernek tartották.
A Nagy szádor neve körüli káosz a XVIII. század végéig tartott ekkor látott munkához Földi János és Diószegi Sámuel, akik a magyar növényneveket Linné előírásai alapján átdolgozták, átnevezték. Ennek az átnevezésnek esett áldozatul minden Istenről és a szentekről elnevezett növény, köztük a mi növényünk is. Linné és a nagy német botanikai elnevezők után szabadon, Diószegi Sámuel is a névadók közé lépett, tőle kapta nevét az akkoriban még csak Szádorrá átnevezett növény. Az elbeszélések szerint alapja a „szád” ami egykoron a száj szóval volt azonos, de inkább nyílást jelentett. Nem nehéz kitalálni, hogy a növény neve a rendszertani rokonságát fejezi ki, főleg úgy, hogy tudjuk, a Szádor az ajakosvirágúak rendjébe tartozik, abba a népes és változatos csoportba, ahol az egyik végletet az oroszlánszáj képviseli csodálatosan színpompás virágaival, míg talán a másik végletet a szintén élősködő kónya vicsorgó sápadt, halványpiros, esetenként fehéres színével.
Most, hogy már alaposan kitárgyaltuk a növényünk nevét, ideje közelebbi ismeretséget kötnünk a szádorral. Mint fentebb már megtudhattuk az ajakosvirágúak rendjében és a róla elnevezett osztályba tartozik, pártájának felső ajka kétkaréjú, vagy osztatlan, alsó ajka háromkaréjú. Porzóköre kétfőporzós, vagyis két porzója hosszabb. A párta többnyire 2 cm. hosszú, halvány, vagy sötét, rózsaszínű és a porzók eredő helye fölött alig, vagy egyáltalán nem tágul. Az egész növény sárgásbarna, vagy rozsdaszínű. Szára főleg a közepe táján sűrűn pikkelyes. Pikkelylevelei a szárhoz simulok és hosszabbak, mint a fedetlen szártagok. Füzére sokvirágú, tömött, csak a legalsó virágai állának néha lazán. Életmódját tekintve egy igazi holoparazita, ami azt jelenti, hogy olyan élősködő növény, ami nem tartalmaz klorofillt, és teljes mértékben a gazdanövényre van utalva. A nagy szádor csak a szamárkenyér és a búzavirág fajok élősködője.
A nem húsos toktermésben igen apró magvak – ezer mag tömege 0,002–0,004 gramm- találhatók, egy-egy tok 1500-2000 magot rejteget, általában 10-40 tokot érlel, de találtak már olyan szádor példányokat is ami 80-90 tokot érlelt. Ez azt jelenti, hogy több mint 150 000 magot termettek ezek a példányok. A magvakat főként rovarok terjesztik, de magja a kaszatok felületén is megtapadhat, emellett a vízmozgások és a szél is elősegíthetik a terjedésüket.
A magvak rendkívül ellenállóak a környezeti hatásokkal szemben és akár nyolc évig is megőrzi csíraképességét, amire szükség is van, mert csak abban az esetben kezd el csírázni, ha a megfelelő gazdanövény gyökerének közelébe jut. Ilyenkor a csíra a gazdanövény gyökere felé nyúlványt hajt, s amint a gyökeret eléri, nyomban behatol és az edénynyalábokat igyekszik elérni, miután így biztosította a tápanyagellátását megkezdi a tő és a szár fejlesztését. A nyúlványnak az a része, amely nem hatolt be a gyökérbe, hanem közvetlenül felületén maradt, egy-két milliméternyi gumócskává dagad, ebből lesz a növény töve. Kifejlődik belőle a szár, ami a talaj felszínére tör és csúcsán egyszerű füzérben fejti ki az ajakos virágokat. A növény tövén és szárán csupa kis pikkelylevél van, ezek épp úgy sárgásbarna színűek, mint többnyire a szár is.
A szádor család változatossága nem valami nagy, aki e növényeket nem vizsgálja meg nagyon pontosan, alig hiszi el, hogy körülbelül százötven faját különböztetik meg, és negyedrészük nálunk is honos. A szádor több fajtája kártékony, ezek jelentős kárt tudnak okozni a gazdáknak, ilyen rokon fajok a napraforgó- vagy bókoló szádor (Orobanche cernua Loefl. subsp. Cuma), a dohányfojtó szádor (Orobanche ramo-na), kis vagy lóherefojtó szádor (Orobanche minor), sárga szádor (Orobanche Lutea Baumg), vérveres szádor (Orobanche gracilus)
A nagy szádor friss levelének préselt leve hűsítő és összehúzólagos hatása miatt volt népszerű hasmenés elleni házi szer. Vízzel vegyítve kitűnő gargalizáló szer volt torokgyulladás és szájpenész esetén. Gargalizáló szerként 20g szádorlét oldottak fel 50g vízben.