Íriszeink története

Most, hogy végre elkezdődött az igazi tavasz és a tél legfeljebb már csak emlékeinkben él egyre többen járják az erdőt, s mezőt, rácsodálkozva a természet szemet gyönyörködtető színes kavalkádjára. A május ebből a tarka időszakból is kiemelkedik, mert ilyenkor pompáznak a legszebb virágok és ezek egyike, az egykoron gyógynövényként is tisztelt, de ma már kicsit elfeledett és időközben védetté lett Tarka nőszirom (Iris variegata), amelynek rokona a a 20 forintos érmén is látható, a különösen védett Magyar nőszirom (Iris aphylla subsp. Hungarica). Magam is egy múlt heti futás alkalmával találkoztam a tarka nőszirommal a Sós hegyi kilátótól nem messze. A találkozás igencsak meglepő volt, mivel a Mecsekben már évek óta nem láttam tarka nőszirmot- persze lehet, hogy csak elkerültük egymást. Könnyen felismerhető, mert a három hazai sárga virágú nősziromféle közül csak ennek élőhelye kötődik a középhegységek szárazabb élőhelyeihez, továbbá egyedi megjelenése is megkönnyíti a felismerést és elkülönítést.

A nőszirmok első írásban is rögzített nevét a tudományos növénytan megalapítóitól a görögöktől kapták, akik Íriszről a szivárvány görög istennőjéről nevezték el, mivel a szivárványhoz hasonlatosnak találták a nőszirom lepelleveleinek ibolyás színezetű erezetét. Itt jegyezném meg, hogy magyar elnevezését is a virágja ihlette, mégpedig Diószegi Sámuel a sziromszerű bibéiről  nevezte el „nő szirom”-nak. Németül azonban nem szivárvány virágának nevezik és nem is Irisznek, hanem kard formájú levele után Kardliliomnak (Schwertlilie). Ezt az elnevezés egyrészt Dioskuridesnek, másrészt a középkori virágtiszteletnek köszönheti.

De ne ugorjunk ennyire előre, van még érdekesség ennek a növénynek a múltjában.

A „mindentudó” Plinius természetrajzában külön megemlíti ezen virágok szépségét és kiemeli, hogy  szépségük ellenére nem érdemes felhasználni koszorúkban, mert nagyon gyorsan elhervadnak, virágzásuk idején csak oly mód maradnak hosszabb ideig ilyen pompázatosak, hogy naponta új bimbókat nyitnak.

Az ókor embere azonban gyógynövényként és haszonnövényként is nagy becsben tartotta az íriszeket, olyannyira, hogy külön rituáléval végezték a földben vízszintesen kúszó és dúsan elágazó, vaskos gyökértörzsek gyűjtését. A nőszirom gyökértörzsének kiásását kizárólag gyökérmetszők (Rhizotomus) „tiszta és igaz férfiak” végezhették, ők voltak a gyógy- és illatszerészek első képviselői. Mesterségüket ünnepélyes szertartások között művelték, mert életük szerves része volt a varázslat és a misztikum. A gyökértörzset kiásása előtt három hónapon keresztül mézes vízzel öntözték, mintegy kiengesztelésül a földnek a veszteségért. A három hónap leteltével a hajnali nap fényénél egy tökéletesen élezett kard hegyével háromszor kört húztak körülötte, aztán kiemelték a gyökértörzset a földből és szinte ugyanazzal a mozdulattal az ég felé tartották az istenek áldásáért. Egyesek szerint éppen Irisz istennő áldásáért fohászkodtak.  A gyöktörzs gyöngyszerűen formázott darabjai az ókor hite szerint főként a bőr- és a vérfertőzések elkerülését biztosították. A szárított, porrá tört gyökértörzs illata erőteljesen emlékeztet az ibolyáéra (viola nemzettség) ezért leggyakrabban violagyökérként árusították. A violagyökeret gyermekek fogzásánál, különféle gyulladásoknál, nehezen gyógyuló sebeknél, leégésnél és égési sérüléseknél használták.

Természetesen a gyökérmetszők sem ismertek minden nőszirom fajt, csak a Balkánon és az Itáliában honos néhány fajt ismerték, használták. Ilyenek voltak a kerti nőszirom (Iris germanica), a dalmát nőszirom (Iris pallida) és a firenzei nőszirom (Iris florentina). Mind a háromnak pompás virágai vannak, a virágtakaró belső körének három levele széles és nagy kupolát képezve borul össze, a kerti nőszirom virága sötét ibolyaszínű, a dalmát nőszirom világos ibolyaszínű, a firenzei nősziromé pedig fehér vagy halványkék. Mind a három növény a Balkánon volt honos, de a görögök és a rómaiak szerint a legjobb minőségű violagyökeret Illiriában (a mai Albánia területén) kellett gyűjteni. A római kertkultúra fejlődésével a gyógynövényeket a kertekben is meghonosíthatták és így a három nő­szirom is kerti növény lett. A Római Birodalomban Firenze lett a violagyökér termesztésének központja, amit az ott elterjedt fehér nőszirom tudományos elnevezése is megőrzött az utókornak (Iris florentina).

Időrendünket tekintve most tartunk 466 –nál, amikor megszületett az első francia király, akinek a monda szerint egy angyal liliomot adott át a megkeresztelkedésekor. Azonban valószínűbb, hogy ez a liliom inkább egy firenzei nőszirom volt és valószínősíthető az is ezáltal, hogy a „fleur-de-lis” (Bourbon-liliom) is inkább a nőszirom megjelenítése.

A kereszténység terjedésével egyidőben terjedtek észak felé a nőszirom fajok. Németország déli részén elsősorban a „kék nőszirom” (Iris germanica) terjedt el a kertekben, ahonnan gyakran kivadult és a sárga nőszirommal (Iris pseudacorus) való találkozás után létrejött belőle egy külön fajtaváltozat a Tarka nőszirom (Iris variegata).

Magyarországon valószínűleg a kolostorkertekben jelentek meg elsőként a nőszirom fajok, de mivel erre utaló írásos bizonyíték nem létezik, így csak azt lehet megerősíteni, hogy 1506-ban már divatos virágnak számított. Igen, ennyire pontosan meg lehet ezt erősíteni! Köszönhetően a késő középkori magyarországi festészet legkiválóbb művelőjének, aki 1506-ban festette a selmecbányai Szent Katalin katolikus templom főoltárára a Vizitáció című táblaképet – a táblakép jelenleg a Nemzeti Galériában tekinthető meg. Különösen érdekes ez a kép abból a szempontból, hogy szinte mindent tudunk róla, még azt is, hogy Dürer Iris troiana-ja (1503) volt részbeni ihletője, viszont a festő nevét mind a mai napig nem sikerült feloldani: M.S. mester – jelenleg Marten Schwarz tűnik befutónak a címre.

Az 1500-as évek végéig a  Földközi-tenger körül honos nőszirom fajokon kívül csak a mocsári nőszirmot (Iris pseudacorus) ismerték, igaz akkor még sárga liliom néven – ez a sárga liliom nem azonos a ma is sárga sásliliomként (Hemerocallis lilio-asphodelus) ismert növénnyel. Ebben az időben kezdett el Magyarországon is tevékenykedni korának legnagyobb botanikusa Charles de L’Écluse (Clusius Károly). Munkásságának köszönhetően több új faj leírásával segítette elő a magyar flóra megismerését, köztük hat nősziromfajéval is.

Jelenleg mintegy 300 nősziromfaj ismeretes a világban, azonban ezek közül csak nyolc honos az ország területén. A mocsári nőszirom kivételével az összes fajuk védett!

Védett fajaik: Pázsitos nőszirom (Iris graminea), Tarka nőszirom (Iris variegata), Korcs nőszirom (Iris spuria), Szibériai nőszirom (Iris sibirica), Homoki nőszirom (Iris humilis subsp. arenaria),  Apró nőszirom (Iris pumila)  és a fokozottan védett Magyar nőszirom (Iris aphylla subsp. Hungarica).

A folytatásban ezeket a nősziromfajokat részletesen is bemutatom majd, kezdve talán a legritkább nőszirmunkkal, a „húsz forintos” virágával a Magyar nőszirommal.