Parlagfű – Az istenek eledele?

Szerző: Dr. Juhász Miklós, Szegedi Tudományegyetem Növénybiológiai Tanszék, Szeged

Ismét a magyar lakosság „kedvencéről”, a parlagfűről lesz szó. A nemzetség neve: Ambrosia, jelentése „az istenek eledele”. A növény „rajongói” gyakran hivatkoznak arra, hogy a parlagfű biztosan hasznos növény, mert a görög istenek táplálékául is szolgált. A szakemberek egy része viszont azt kérdi, vajon mi indokolta ezt a nevet? A parlagfű, mint „az istenek eledele”

A választ a következőkben szeretném megadni:
A PARLAGFŰNEK SEMMI KÖZE A GÖRÖG HITREGÉKBEN EMLEGETETT „ISTENEK ELEDELÉHEZ!”
A parlagfű tudományos nevét Carl Linné (1707−1778) a híres svéd botanikus, a kettős nevezéktan megalkotója adta, 1753-ban. Az Amerikában „rövid” parlagfűnek nevezett növény akkor még az európai botanikus kertekben ismeretlen volt. Linné a faj leírását valószínűleg az Amerikából kapott herbáriumi példányok alapján végezte. Két megviselt, préselt példány juthatott a kezébe, amelyek egyikét Ambrosia elatior, a másikat Ambrosia artemisiifolia néven írta le. A későbbiek során kiderült, hogy hibát követett el, mert mindkét fajleírás ugyanazt a fajt jelöli. Ilyenkor az a szabály, hogy az egy időben leírt mindkét nevet érvényesnek kell elfogadni, és hozzáállás kérdése, ki melyiket használja. Hazánkban, a korábbi növényhatározókban az Ambrosia elatior név szerepelt, de a későbbiek során az Ambrosia artemisiifolia név terjedt el, feltehetőleg azért, mert a fajnévi jelző utal arra, hogy a levele hasonlít a hazánkban közismert genus, az Artemisia (üröm) levelére. A magyar név is ezért lett ürömlevelű parlagfű. A névnek kevés köze lehet az „istenek eledelé”-hez! Linnének, amikor a növényeknek és az állatoknak kettős nevet adott, ki kellett találnia egy-egy fajnál két nevet, melyek közül az első a nemzetséget, a második a fajt jelölte. Sok növényt kellett elneveznie. A Systema Naturae 10. kiadásától (1758) a kettős nevezéktant már 7700 növényfajra és 4235 állatfajra alkalmazta. Mint életrajzírói említik, szívesen nevezte el a növényeket az akkoriban ismert híres botanikusokról, közéleti személyekről, ismerősökről. Csak királyokról nem nevezett el egyet sem! Linné mélyen vallásos ember is volt, így szenteket, szentéletű embereket is bevont a névadói körbe. Nem véletlen, hogy Ambrosius neve is képbe került. Ambrosius (Ambrose) milánói püspök (ma a város védőszentje: Szent Ambrus), a 4. század híres embere, az egyházi liturgia rendezője, a Te Deum Laudamus kezdetű egyházi himnusz szerzője volt. Ő lehetett a névadó alany!

A parlagfű, mint az emberek eledele

Az ambrózia elvileg lehetne tápláléknövény is, mégsem vált soha azzá. A gazdasági növényként ismert − szintén amerikai eredetű − napraforgó (Helianthus) nemzetség az Ambrosia genus genetikailag legközelebbi rokona. A Helianthus genusból két fajt termesztenek jelenleg is hazánkban: a napraforgó (Helianthus annuus) magvaiból préselt olaj fontos táplálékunk, ezért e fajt széleskörűen termesztik hazánkban. Testvérfaja, a csicsóka (Helianthus tuberosus) nálunk is előfordul, de inkább Dél-Európában termesztik. Sok inulint tartalmazó földalatti ággumóit használják fel. Az inulin fruktóz molekulákból polimerizálódó, gyomorban nem emésztődő oligoszacharid, ezért inkább gyógyászati felhasználása ismeretes. A parlagfűnek ugyanúgy kaszattermése van, mint a napraforgónak (szotyola!). A magvai kisebbek, mintegy 47% nyers fehérjét és 38% nyers zsírt tartalmaznak. A magolaj ehető. Egy növényből kb. 5000 mag nyerhető. A Kolumbusz előtti indiánok a magokat ették. Vízben forralták, a víz felszínén lebegő olajat merőkanállal lemerték (gyenge élelmiszerforrás volt). Peter Goodchild észak-amerikai indiánokról írt 1984-ben megjelent könyvében listát közölt az indiánok „élelmiszer növényeiről”. Itt azt írja, hogy az óriás parlagfüvet számos területen termesztették. Egyes művek arra utalnak, az indiánok összetörték a magokat és kifőzték az óriás parlagfű magvaiból az olaját. Sajnos a magvak túl kicsik voltak, nem érte meg a fáradságot, hogy termesszék. Jelenleg a parlagfű 17 faja él Észak-Amerikában. Közülük a nálunk is tenyésző ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia), és az olykor 3 méteresre is megnövő óriás parlagfű (Ambrosia trifida). Írjunk pozitív dolgokat is egyes (hazánkban elő nem forduló) parlagfű fajokról: Az Ambrosia tenuifolia napon szárított gyökereit ma is eszik a papago indiánok, sőt a zöld szárakat is fogyasztják. Az Ambrosia peruviana szárait és a leveleit, mint zöld festéket használják. Az Ambrosia ambrosioides gyökereiből tea készült, amivel a nőket itatták szülés után. Az Ambrosia confertiflora megrágott virágát hasmenés gyógyításá- ra használták. Ambrosia cumanensisből gyógynövényteák készültek sárgaláz, székrekedés, menorrhagia esetére.

A parlagfű mint gyógynövény

A hazai dilettáns „parlagfű-szakértők” azzal érvelnek e gyom kiirtása ellen, hogy fontos gyógynövény. Hivatkoznak arra, hogy az amerikai indiánok milyen sok betegség gyógyítására használták: helyi vérzéscsillapításra, gyomorbetegségek és rovarcsípés esetén, gyulladt sebekre, szemgyulladás esetén, fejbőr lemosására, növényvédő szerként, talajfertőtlenítőként stb. Érdekes, hogy e sokoldalú „felhasználhatósága” ellenére a világ gyógyszerkutatásában vezető hatalomnak tekinthető Egyesült Államok tudósai a mai napig nem fejlesztettek ki gyógyszert e „honi posztóból!” Ismereteim szerint a világ más részén sincs elfogadott gyógyszer, ami a parlagfűből készült volna! A hazai ambroziofil internetes fórumot uraló nyugdíjas rendőr, aki újabban a neve elé már a dr-t is odaragasztotta (jövőre várhatóan a neve alatt a titulusok között az „MTA-val levelező tag” is megjelenik!), már a parlagfű rákgyógyító hatásáról is értekezik. Ő és barátai a szárított levelekből készült tablettákat árusítják az interneten fontos vitaminforrásként (!). Tekintsük át, hogy milyen vegyületek is találhatók a parlagfűben.

A parlagfű fitokémiája

A szakmai irodalomban jelentős azon cikkek száma, amelyek az ambróziából kivont kémiai anyagokat mutatják be. Ez is jelzi, hogy a kutatók igenis fontosnak tartották, hogy a parlagfű mezőgazdasági és egészségügyi káros hatásait kompenzálandó, találjanak benne olyan vegyületeket, amelyeket hivatalos gyógyszerként tudnak forgalomba hozni. Sajnos a kutatások zöme preklinikai stádiumban lévő alapkutatás. Mivel e gyomnövény a legnagyobb kétszikű növénycsalád, a fészekvirágzatúak (Asteraceae) egyik képviselője, benne számos olyan vegyület található, amely a család többi tagjára is jellemző. Így elsősorban a szeszkviterpének, polifenolok, flavonoidok, kumarinok, poliacetilének. Kiss és munkatársai összefoglalták a parlagfűből eddig kimutatott szeszkviterpéneket. Listájukat érdekességként bemutatjuk (táblázat). A növény szeszkviterpén-laktonok egy részét az állatok és a rovarok távoltartása miatt állítja elő. Közülük a paulitin és az izopaulitin tumorellenes hatását igazolták. A koronopilin a fehérvérsejtek mitotikus osztódását gátolja meg. A partenolid antimikobakteriális hatással rendelkezik. A pszilosztahiin A és C szeszkviterpénlaktonok a sejtosztódást gátolják. Érdekes (negatív) szerepe is van a szeszkviterpéneknek, ha egy parlagfű növényt megérintünk. A virágzás előtti parlagfű nem okoz szénanáthát, a növény érintése azonban sok embernél kontakt dermatitiszt okozhat. Okozója a szeszkviterpén tartalom. Bizonyítására parlagfű kivonattal, valamint szeszkviterpén-lakton keverékkel prick tesztet végeztek. Kiderült, hogy a tünetek mindkét esetben erősödtek. Ugyanakkor a szeszkviterpén-laktonok az emésztőtraktusban nem váltanak ki allergiás reakciót. A növény polifenol tartalmú kivonatának hepato-protektív hatását figyelték meg. Egy másik, az Asteraceae családra jellemző vegyületet, poliacetilént a parlagfű gyökeréből izolálták, ahol a hajszálgyökerekben termelődik. Ez a könnyen bomló tiarubrin. A pollenszemekben található allergén fehérjékről korábban már többször írtam. A parlagfűnek jellegzetes illata van. Ezt a szárban és a levelekben raktározott illóolajoktól kapja. A fő illóolaj-komponensek a germakrán D, a limonén, az α-pinén és a mircén. A felsorolt adatok a parlagfű kivonatainak antimikróbás, antivirális és citotoxikus hatását támasztják alá. A kutatók szerint azonban a parlagfű gyógyászati alkalmazása jelenleg – az allergizáló hatást is figyelembe véve – nem biztonságos és nem ajánlott

Pszeudogvajanolidvázas szeszkviterpén-laktonok  ambrozin, 3-dihidro-ambrozin, dioxiexo-metilén-ambrozanolid, 3,4-szeko-ambrozanolid ambroartemizifolid, 3α-acetoxi-11-αH,13-dihidrodamzin, 3α-hidroxi-11-αH,13-dihidrodamzin 4-hidroxi-3-oxopszeudogvajan-6,12-olid, 8-acetoxi-3-oxo-pszeudogvajan-6,12-olid artezovin, koronopilin, kumanin, kumanin-diacetát, peruvin 
Szeko-pszeudogvajanolidvázas szeszkviterpén-laktonok  paulitin, izopaulitin, pszilosztahiin A, pszilosztahiin B, pszilosztahiin C 
Germakránvázas szeszkviterpén-laktonok  dihidro-partenolid, artemiziifolin, izabelin 

Irodalom
1. Kiss T, Csupor D, Szendrei K. Gyógynövény-e a parlagfű? Gyógyszerészet 2012; 56(1-2): 1-7.
2. Csontos P, Vitalos M, Barina Z, Kiss L. Eddig feldolgozatlan herbáriumi adatok újraértelmezik a parlagfű felbukkanását és korai elterjedését a Kárpát-Pannon térségben. Bot Közlem 2010; 97(1-2): 69-77.
3. Chalchat JC, Maksimovic ZA, Petrovic SD, Gorunovic MS. Chemical composition and antimicrobial activity of Ambrosia artemisiifolia L. essential oils. J Essential Oil Res 2004; 16: 270-273.
4. Quinones K, O’Shea K. Extraction of thiarubrine-A from the roots of ragweed. Abstracts, 227th ACS National Meeting, Anaheim, CA, United States, March 28-April 1, 2004.
5. David JP, Santon AJ, Guedes ML, David JM, Chai HB, Pezzuto JM, Angerhofer CK, Cordell GA. Sesquiterpene lactones from Ambrosia artemisiaefolia (Asteraceae). Pharm Biol 1977; 37: 165-168.
6. Juhász M. A parlagfű- és az ürömpollen allergénjei. Amega 2007; 14(4): 40-41.
7. Juhász M. A pollenszemek allergén molekulái. A biológia tanítása 2010; 18(4): 32-37.