A rákkutatás új iránya nem a daganat elpusztítása, hanem a féken tartása lehet a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) MTI-nek küldött közleménye szerint.

Az elmúlt hat évtizedben az orvoslás a megsemmisítés szándékával közelített a daganatokhoz. Azonban szinte mindig akadnak tumorsejtek, amelyek a legdrasztikusabb terápiát is túlélik, és másodjára már sokkal nehezebben támadható daganatot építenek újjá – olvasható a közleményben.
A hagyományos stratégia kudarca felveti annak lehet?ségét, hogy a rákot valójában nem legy?zni, hanem féken tartani kell. Az eddigi stratégiák mind arra a feltevésre építenek, hogy a beteg javát a daganat minél teljesebb elpusztítása szolgálja. A tapasztalatok szerint azonban ez szinte lehetetlen vállalkozás, s?t úgy t?nik, hogy maga az agresszív kezelés is aktívan hozzájárul a daganat kés?bbi kiújulásához.
Hat évtizednyi próbálkozás után a kutatók és orvosok egy része paradigmaváltást sürget az onkológiában. Véleményük szerint ahelyett, hogy a rák maradéktalan meggyógyítására törekednénk, a daganatos betegséget egyfajta krónikus állapottá kell alakítani, amellyel évtizedekig együtt lehet élni.
Robert Gatenby, a floridai Lee Moffitt rákkutató központ professzora az utóbbi években figyelemre méltó elméleti keretet dolgozott ki a daganatok újfajta, „gyengédebb” kezelésének megalapozására.
Az új iskola képvisel?jeként úgy tekint a daganatokra, mint ökoszisztémákra, amelyekben darwini természetes kiválasztódáson alapuló evolúciós folyamat zajlik. Modelljének kísérleti adatokkal alátámasztott alapfeltevései alapján a daganatsejtek már a kezelés megkezdése el?tt is különböznek a terápiára való fogékonyságukat illet?en.
Feltételezi, hogy a kezelés megkezdése után a daganatsejteknek nem kellenek feltétlenül új mutációk ahhoz, hogy ellenállóbbá váljanak, elég, ha a sejtekben természetesen meglév? méregtelenít? anyagcsereutakat m?ködésbe hozzák, valamint azt is, hogy a tumorsejtek alpopulációi versengenek egymással a daganaton belül az élettérért és a tápanyagokért.
Gatenby kimutatta, hogy a kemoterápiát jobban visel? daganatsejtek, amelyek felszínén számos olyan fehérje jelenik meg, amely kilöki a sejtbe kerül? idegen molekulákat (ezeket a fehérjéket nevezik multidrogrezisztencia-pumpának), „békeid?ben”, azaz amikor nem folyik kemoterápia, versenyhátrányba kerülnek az ilyen pumpákkal nem rendelkez? daganatsejtekkel szemben. Ennek az a magyarázata, hogy a pumpák m?ködésének fenntartása komoly energiát emészt fel, így e sejtek kevésbé hatékonyan használják fel a tápanyagokat, mint a kemoterápiának ellen nem álló társaik.
A modell azt jósolja, hogy gyógyszer nélkül a kezelésre fogékony daganatsejtek a versengés révén visszaszorítják és kordában tartják a kezelésnek ellenálló alpopulációkat.
A maximálisan elviselhet? dózishoz közelít? intenzív kemoterápia viszont gyökeresen felforgatja az er?viszonyokat és felborítja a terápia el?tti helyzetet. Ilyen körülmények között, amikor a kezelésre érzékeny sejtek tömegesen hullanak el, az addig kontroll alatt tartott rezisztens alpopulációk robbanásszer? terjeszkedésbe kezdenek.
Gatenby levonja a következtetést: a drasztikus, nagy dózisú kemoterápia, hacsak nem sikerül valahogy az ellenálló sejteket is maga alá gy?rnie, nem egyszer?en kudarcra van ítélve, hanem kifejezetten maga alatt vágja a fát.
Azzal, hogy el?nyt biztosít a rezisztens sejteknek és elpusztítja természetes versenytársaikat, kitermeli a terápiának ellenálló sejtek „rohamcsapatát”, amely olykor már hónapokkal, de legfeljebb néhány évvel a kezelés elhagyása után újból kifejleszti a daganatot. Ez a kiújult tumor a korábban alkalmazott kezelésre már nem érzékeny – olvasható a közleményben.
A kutató – a tumorgyógyászatban évtizedek óta lappangó hagyományhoz nyúlva – a kemoterápia jóval szelídebb formáját javasolja, amely csak addig alkalmaz magas dózisokat, amíg a daganat exponenciális növekedését meg nem állítja, azután a tumor méretét folyamatosan figyelve úgy módosítja az adagolást, hogy ne bontsa meg a kezelésre érzékeny és annak ellenálló sejtpopulációk közötti érzékeny egyensúlyt.